Október 6.
"A felhőben, mely ott simul,
Talán Batthyány árnya van,
S lenéz, magyar! Reád
S mutatván ezt a rém helyet,
Azt súgja halkan: Ne feledd
Októbernek hatodikát!"
1848. október 6-án felkelés tört ki Bécsben. Kirobbanásában közrejátszott a bécsi radikális köröknek a magyar forradalom iránti rokonszenve, valamint az, hogy a gazdasági nehézségek, a munkanélküliek, a munkások bizonytalan helyzete miatt kialakult feszültség fokozta a kormánnyal szembeni ellenállást. Jóllehet ez idő tájt Bécsben sok híve volt a magyar önállóságot elvető centralizációs törekvéseknek, az uralkodónak a magyar parlament feloszlatását elrendelő 1848. október 3-i proklamációja, amely Jellasics horvát bánt Magyarország teljhatalmú diktátorává nyilvánította, ellenszenvet váltott ki a császárvárosban is. A demokratikus és radikális körök szinte egységesen Magyarország pártjára álltak, mivel a magyar alkotmányosság eltiprása az osztrák alkotmányosság felszámolásának árnyékát is előrevetette.
A felkelést közvetlenül Theodor Baillet de Latour hadügyminiszternek az a lépése váltotta ki, hogy osztrák egységeket akart küldeni Jellasics seregének megsegítésére a magyar forradalom ellenében. Az egyik ilyen egység, a közkedvelt Richter gránátos zászlóalj, amely már több évtizede Bécsben állomásozott, nem akarta elhagyni a várost, s csak vonakodva engedelmeskedett a parancsnak, amely Pozsonyba, illetve Magyaróvárra vezényelte volna.
A tüntető tömeg körülvette a hadügyminisztérium épületét. Latour megtiltotta, hogy tüzet nyissanak a tömegre, s abban a reményben, hogy el tud menekülni, a kapukat is megnyitotta a nép előtt. Az az ajtó azonban, amely szabadulását jelenthette volna, be volt falazva. Latour a lázadók kezére jutott, akik népítélettel felakasztották. A 14 ezer főnyi császári sereget a felkelők néhány órán belül kiűzték Bécsből és külvárosaiból.
xxxxxxx
1849. augusztus 13-án Világosnál a magyarok az orosz csapatok előtt letették a fegyvert. A tábornokok úgy hitték, hogy az oroszok megvédelmezhetik őket a vérszomjas Haynautól, de csalódniuk kellett. Augusztus 22-én az oroszok elvették fegyvereiket, majd másnap átadták őket az osztrákoknak. Augusztus 25-én érkeztek Aradra, s még aznap megkezdődtek a kihallgatások.
Bár Ferenc József augusztus 29-i legfelsőbb kézirata Haynaut arra kötelezte, hogy "... a halálbüntetést csak a legbűnösebb és legveszedelmesebb egyéneken hajtsák végre...", de a halálbüntetés tényéről csak utólagosan kellett jelentést tennie az uralkodónak. Schmerling ugyan némi erőtlen kísérletet tett arra, hogy elérje: Haynau csak a halálos ítéletek bécsi megerősítése után hajtathassa végre az ítéleteket. Schwarzenberg miniszterelnök, Bach és Haynau azonban megakadályozták a királyi kézirat mérséklését. Eközben Haynau - a komáromi várvédőkkel történő egyezkedés közepette - Ernsttől, a vértanúk perének tárgyalásvezető hadbírájától megkapta az ítéleteket megerősítés végett. A "bresciai hiéna" azonban még vár, október 2-án rendelkezik csak a kivégzés módozatairól. Az aradi foglyok még reménykedtek, október 4-e, az uralkodó névnapja, lehet, hogy amnesztiát hirdet. De minden remény szertefoszlott ezen a napon, mert amnesztia helyett Haynau végzése érkezett meg. Másnap reggel hét órakor Ernst hadbíró felsorakoztatta a tábornokokat, s kihirdette az ítéleteket. Ezután megbilincselték a tábornokokat, majd visszavezették őket a cellájukba, megtagadva tőlük azt a kérést, hogy együtt tölthessék az utolsó napot.
A 13-ak ítéletét október 6-án – szándékosan a bécsi forradalom és Theodor Baillet von Latour császári hadügyminiszter meggyilkolásának első évfordulóján – hajtották végre.
Október 6-án hajnali kettő és három óra között a papok felkeresik a halálraítélteket. Aulich Lajos Horatius verseit olvasgatta, Török Ignác Vauban várépítésről szóló könyvét bújta, Láhner György fuvoláján játszott, Dessewffy Arisztid még aludt. Többen még utolsó soraikat vetették papírra búcsúlevelükben. Fél hatkor először a golyó általi halálra ítélteket - Schweidel Józsefet, Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidet és Lázár Vilmost - vezették a kirendelt katonaság közé. 12 katona állt fel velük szemben töltött fegyverrel, majd midőn a parancsnokuk kardjával intett, a lövések eldördültek, Kiss Ernő kivételével mindhárman élettelenül buktak a földre. Kiss Ernőt csak a vállán érte a lövés, ezért három katona közvetlenül elé állt, s leadták a halálos lövést Kiss Ernőre is.
Ezután következtek az akasztófára ítélt tábornokok a következő sorrendben: Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezich Károly, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János és Vécsey Károly. Ez utóbbi vértanú büntetését - saját apja közbenjárásának kö-szönhetően - súlyosbították, mégpedig azzal, hogy őt akasztották fel utolsónak, vagyis végig kellett néznie társai kivégzését. Sorra búcsúztak el egymástól, Vécseynek már nem volt kitől búcsút vennie, ő Damjanich holttestéhez lépett, és bár nem szívlelték egymást, most megcsókolta Damjanich kezét.
Damjanich a vesztőhelyre menet azt mondta Sujánszky tisztelendő úrnak:
- Csak legalább Kossuthot óvja meg az Isten a mi sorsunktól, így legalább marad némi remény, hogy hazánknak még egyszer fölvirrad!
A kivégzést követően az elítélteket elrettentésül közszemlére tették ki, majd este az agyonlőtteket a sáncárokban, a felakasztottakat a vesztőhelyen temették el. Mivel a kivégzettek ruhái a hóhért illették, ezért a felakasztottakat levetkőztetve helyezték hol a bitófa elé, hol mögé, majd melléjük döntötték az akasztófa- oszlopokat is.
Emlékezzünk ezen a napon a 13 aradi vértanúra és a Pesten ugyanezen a napon kivégzett gróf Batthyány Lajos, első felelős magyar kormány miniszterelnökére.
1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon még további három honvédtisztet végeztek ki: 1849. augusztus 22-én Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát – őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni –, 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvéd ezredest. Kazinczy Ferenc fiát – őt szokás a tizenötödik aradi vértanúnak nevezni – és 1850. február 19-én Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagy szintén az aradi várbörtönben halt meg, őt azért nem végezték ki, mert a börtönben megtébolyodott. Emlékezzünk ma rájuk is.
És emlékezzünk a sok-sok további áldozatra, hiszen még százvalahány a kivégzettek száma, ezrek kerültek börtönbe, tízezrek pedig közlegényként besorolva, hosszú évekig szolgáltak a birodalom legtávolabbi helyőrségeiben.
„A világ birája, a történelem fog e kérdésre felelni. Legyenek a szentemlékű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a hon szabadság Istenének legjobb áldásaival az örökké valóságon keresztűl; engem, ki nem borúlhatok le a magyar Golgota porába, engem October 6ka térdeimre borúlva fog hontalanságom remete lakában látni a mint az engem kitagadott Haza felé nyujtva agg karjaimat a hála hő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, 's a magasztos példáért, melyet az utódóknak adtanak; 's buzgó imával kérem a magyarok Istenét hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairol a magyar nemzethez zeng. Úgy legyen. Amen! ”
Kossuth Lajos, Torino, 1890. szeptember 20.
Forrás:
-
Az aradi vértanúk I-II.
Szépirodalmi K. Bp. 1979.
-
A magyar történelem nagy alakjai
Reflektor K.
-
Múlt-kor történelmi portál
